Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Balatoni út (1980. jún. 20-23.)

2009.02.06

Az utolsó pillanatig bizonytalan volt a balatoni út. Reggel esett az esõ, a család végül mégis úgy döntött, hogy útra kelnek. Éva abba a nyaralóba hívta meg mamusékat, amit Gregékkel közösen béreltek egy-egy hétre. Eváé az elsõ hét szerdától szerdáig, Grethyéké a második. Grethyék, mint mondták, terepszemlére mennek.
Néhány napja valaki megkérdezte, velük tartok-e én is.
- Á, õ nem szokott sehová se menni - felelte mamus, amitől összeszorult a szívem.
Megkérdeztem, mibõl gondolja ezt. Nagy szemekkel rám nézett, és ezt mondta.
- Csak nem akarsz te is jönni?
Kicsit magyarázkodtam, nem olyan könnyû állandóan itthon ücsörögni, tudhatja, hogy szívesen mennék, hiszen régen, amikor papus rendszeresen hazahozta munka után õt, egy alkalmat se hagytam ki, vele mentem én is, csakhogy autózzak, kimozduljak. Szerettem a kocsiban üldögélni, és figyelni a sietõ embereket.
Tiz évesen valóban szorongtam, valahányszor kiciháltak az utcára, féltem az emberek megvető pillantásaitól. Egyszer, tíz se lehettem, mamus a hátára vett és úgy caplattunk az alsó nagymamához. Azért volt alsó, mert a falu alsó végén lakott. A falunak meg azért volt alsó vége, mert a hegyoldalban terült el. Ahogy mentünk a járdán, szembejöttek velünk emberek. Egyikük megállt mellettünk és így szólt.
- Ekkora lány, és még mindig cipeli az anyja? Tegye le jó asszony, ne legyen hülye!
Mamus válasz nélkül továbbment velem, én meg bedugtam arcomat a nyakába, ne lássam a szigorúan néző asszonyt. Akkor ért meg bennem az a tudat, hogy más vagyok, mint a többi ember. Zárkózott lettem. A család ezt elfogadta, és semmit se tett a feloldás érdekében.
Mielõtt útnak indultak, mamus kiültetett a teraszra. Azt hittem, egész nap egyedül fogok ücsörögni a borongós, esős idõben, de egymás után jelentek meg a Weber testvérek, és átnézett Peet is a nagymamától. Magdától tudta meg, hogy egyedül vagyok. Peet mesélt egy lányról, a fényképét is megmutatta. Discóban ismerkedtek össze fél éve, azóta együtt járnak. A lányt Marthanak hívják, õ szólította meg Peetet. Bíztattam, bármikor látogasson meg, sõt annak örülnék a legjobban, ha hazaköltözne, csak ne igyon. Az ital okozta közte és papus között a konfliktust. Néha elgondolkodom azon, milyen furcsa: mindketten iszogatnak és mindketten azt várják a másiktól, hogy ne tegye.
Az elsõ komolyabb balhé úgy két éve történt. Valaki bezörgetett hozzánk, hogy Peet a kocsmában verekedni akar. Papus felkapta a rendõrruháját, és odasietett. Hazaparancsolta õt, de Peet nem jött. Erre papus hevesen úgy reagált, hogy többet be ne tegye a lábát a házba. Peet erre Polly nénihez költözött pár napra. Közben mindketten lecsillapodtak, és mintha semmi se történt volna, egy délután Peet megjelent az ajtóban.
Tavaly augusztusban, amikor naplómat írni kezdtem, Peet valami miatt késõ estig a városban maradt. Éjszakára bement Eva nénihez, aki szívesen adott neki szállást. Csakhogy Eva néni elég kotyogós, és elárulta papusnak az esetet, persze hozzáfûzve, hogy Greg legénykorában sose maradt el, tízig mindig hazért. Ezt kétlem, jól ismerve õt. Mindenesetre alaposan felbõszítette papust, aki elõvette a hatalmas szülõi tekintélyt, és parancsba adta, hogy hétköznap 10-ig, hétvégén 11-ig haza kel érnie Peetnek.
- Elmúltam már 20 éves - felelte Peet, és azonnal átköltözött nagyihoz, aki tõlünk a harmadik házban lakik. Peet azóta egyszer se jött haza, amikor papusékat otthon sejtette. Kerüli őket, csak engem látogat meg, ha egyedül vagyok.
Peet az ötös busszal indult Marthahoz. Ekkor már rettenetesen kellett pisilnem. Hûvös, esõs idõben sose bírok ki egy teljes napot vécézés nélkül. Reméltem, hogy mamusék perceken belül megérkeznek, de csak este nyolckor gurult be a Lada az udvarra. Addigra olyan rosszúl lettem, hogy csak ráztam magam, be ne pisiljek. Azt hittem, kiszakad a hólyagom, úgy fájt. A szenvedéstõl sírtam, és könyörögtem magamban, jöjjenek már, mert elájulok.
Vidáman, nevetgélve érkeztek és szálltak ki a kocsiból. Nagy hanggal mesélték, micsoda napsütés volt a Balcsinál. Le is barnultak.
Senki nem kérdezte meg, az én napom hogyan telt. Pedig valahogy nagyon jó lett volna.

1980. jún. 20-23.