Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Únnepek után egymagamban (1981. dec. 28.)

2009.02.06

A karácsonyban az a legnagyobb öröm, hogy láthatom, megérinthetem, megszaglászhatom a feldíszített fenyőfát. Van benne valami megfogalmazhatatlanul sajátságos érzés, valami egyedi, őszínte, meghitt, titokzatos és varázslatos. Mint egy melodráma. Csak meg kell érinteni, rajta kell felejteni a szemünket. A karácsony lenne a legszebb ünnep, ha nem állna mögötte az a sok keserűség, amit egész évben hordozni kell. A karácsony a fedele annak a fazéknak, amiben a szeretetlenség levese forr. A mindennapokra jutó híres leves, bántásokból, haragból, meg nem értésből, önhittségből, önimádatból van összeállítva. Ez az esztendőn át fortyogó lé teszi hamissá azt az ünnepet, amit műmosollyal igyekszünk palástolni.
Elszállnak a rossz érzések, amint kettesben maradok a díszruhás fával. Odamegyek hozzá, megérintem, csak úgy a boldogságért és egy álomvilágot képzelek magam köré. Az álomvilágban soha el nem alszanak a gyertyák, az angyalszál csillog és a szaloncukor méltóságosan hintázik az ágakon. Ilyenkor jut eszembe, hogy "valami nagy, nagy tüzet kéne rakni, hogy megmelegednének az emberek".
A fát mindig az én szobámban öltöztetjük fel. Ez már hagyománnyá vált. Az ablak előtt áll, ezért most nem tudok madarakat etetni, vagyis átmenetileg nem szeretem a szalonnát.
Az ünnepek úgy teltek el, ahogy mindegyik eddig. Szentestén: halászlé, finom vacsora, átöltözés ünneplőbe, elénekeltük a Mennyből az angyalt, pusziszkodás (micsoda álszentség!), csillagszórózás, és ami a fő, az ajándékok kikeresése a fa alatt.
Gil is velünk lehetett. Hamar meggyógyult.
Csak Peet hiányzott. Vajon ő, hogy ünnepelt?

Dec. 28.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.