Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Út a bogárparadicsomba

2009.01.28

Kép

Gyönge volt és nagyon apró. Elveszett a tenyeremben. Óvatosan kellett tartani, nehogy baja essék. Mindenáron meg akartam menteni. Az élet a törékeny testben is élet, csak sebezhetőbb, kiszolgáltatottabb.
Ültem az asztalnál és arra gondoltam, hogy most rajtam múlik minden. Ritkán történt ilyen, és ettől nagyon fontosnak éreztem a helyzet adta két utat. Az egyik teljes odaadást követelt, a másik azt sugallta, ne törődjek semmivel, hiszen a világ zajlása törvényszerűségeken alapszik, aminek részese vagyok csupán, de csöppet sem a megoldója.
Tenyeremben csitult a pihegés, s én megijedtem. Furcsa. Az ijedtség is mennyire tudja terelni az ember döntéseit! Nem, nem szabad a közönyt választanom. Nem tehetem akkor sem, ha mások szemében ezt látom, mert csak azzal vállalhatok közösséget, amit én érzek, s ami az én lényemből fakad.
Puha rongyra tettem, be is takargattam.
Tudtam, hogy a padláson félrehajítva hever egy rozsdás kalitka, gondoltam, elkérem.
- Azért a lomért másszak föl a létrán? - kérdezte anyám, aki mindig két lábon járt a földön, és hűvös fejjel gondolkodott.
- Másképp nem marad életben - válaszoltam.
- Millió madár elpusztul a világban, sokat le is lőnek, eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy?
- Nem! - válaszoltam határozottan, mert akkor már tudtam, hogy én ezt a kis pihést, amit az öcsém talált valahol az erdőben, meg akarom menteni.
Anyám végül lehozta a kalitkát, szalmát tettünk bele és pihécském a rongyról beköltözött új lakhelyére..
Megoldódott az otthona, és új kihívásokra kellett koncentrálnom. Vajon mivel kell etetni egy kicsiny pelyhedző madarat? A kis pihés, mint szarka jött el erre a világra. Fekete tollai közül néha kidugta a lábát, és kitátotta a csőrét jelezvén, hogy ő bizony már létezik és éhes is.
Mit eszik egy szarka? Ez volt a következő kérdés. Bogarakat minden mennyiségben. Hát ez nem fog menni. A bogaraktól undorodom, kivéve a katicától, amit részben hol szedjen össze az ember gyermeke, részben meg nem vágyom katicabogár áldozatra. A bogarakról le kell mondani. Hát akkor mit egyen szegény pihéske?
Május vége volt, vagy talán június eleje. Hurrá! Éppen ért a cseresznye, amivel tele volt a kosár.! Pihéském vajon megelégszik-e a piruló gyümölccsel? Nem háborodik-e fel csípőre tett szárnyakkal, hogy nem ízes bogarakat kap? Kísérletezni kezdtem. Csórikám ott gubbasztott a rozsdás kalitkában, és csak két dolgot tett. Aludt, vagy kárált. Éhes volt. Az előre kimagozott cseresznyét ujjaim közé vettem és izgatottan a csőrébe adtam.
No, mi lesz? Lenyeli-e vagy sem? Megrázta a csőrét egyszer-kétszer, aztán nyelt egy nagyot. -  - Hurrá! - kiáltottam, és szélesen mosolyogtam.
- Na, látod kiskomám! Nincs finomabb falat a cseresznyénél! Ha akarod, mind neked adom, csak maradj életben!
Sose gondoltam, hogy a madarak torkosak. Hát az én icipici szarkám annyi cseresznyét evett egy nap, amennyit én egy hét alatt sem. Eleinte 10-15 percenként rázendített a házat betöltő csöppet sem csicsergő hangra, a család tagjai úgy egy hétig a fejüket fogták, mondván: te jó ég, mi lehet szarkánk cseresznyét befogadó torkában! Egy hétig egész nap etettem őt és esténként drukkoltam, hogy éjjel meg ne szólaljon. Szerencsére hagyott bennünket aludni, de reggel bizony ő volt az első, aki a betevőt követelte.
Sose szerettem korán kelni: az olyan szörnyűséges - hajtogattam ezerszer. De szarkám miatt a szörnyűségesre is ráadtam a fejem. Keltem én, mint a kisangyal, csak ne éhezzen már az a szerencsétlen, és hát, ne halljam az irtóztató szirénázást.
A következő héten jobb lett a helyzet. Szarkám bendőjét elég volt megtömni fél óránként és azt is megtanulta, hogy elkapja a csőre fölé tartott cseresznyét. Ujjé, mennyire okos az én állatkám! Kicsit később már magától fölszedte a leejtett szemeket, így rászoktam arra, hogy 2-3 órára bekészítsem az eleséget.
Aztán egy szép nap elkezdte emelgetni a szárnyait. Egyre ficánkolóbb lett, nézelődött jobbra, balra, a tekintetét sokszor fordította arra, ahol mozgást látott.
A pici tollgombóc megnőtt és láthatóan vágyott a nagyvilágba.
Meleg délután volt, amikor első sétáját tette meg az előszobában. A kalitkája ajtaját kitártuk, s ő lassan, komótosan kibújt rajta. Eleinte nem mert a kalittól nagyon távol menni, de félelmét leküzdötte a felfedezések öröme. Szárnyait mind sűrűbben emelgette, és egyszer végre sikerült felszállnia a székre.
- Ügyes vagy kiskomám! – mondtam, és elhatároztam, hogy átadom neki a fák, bokrok közt viruló szabadságot. Jól emlékszem arra a napra, amikor először tipegett ki a teraszra. Lepedő lebegett az ajtón, játszott vele a szél és a közeledő nyár hangulata toporgott a házak közt.
Az események fölgyorsultak.
Szarkám egyre nagyobb távolságokra röppent el, míg végül eltűnt a hatalmas cseresznyefa levelei között. Azt hittem, nem jön vissza. Nem így lett. Estefelé fáradtan betipegett a lengő lepedő alatt a lakásba, egyenesen a kalitkája felé tartva. Igy teltek a napok. Reggel ment, este jött, s én mindig elcsodálkoztam azon, hogy még  él. Sőt, nemcsak éldegélt, hanem rendre meglepett különféle csillogó csecsebecsékkel. Kaptam tőle tűt, üvegszilánkot, madzagot, félbetört sörös üveg kupakot. Ezek a tárgyak nekem mind azt jelentették, hogy aznap merre vette útját. Talán szarkám megismerte a cseresznyét folyékony állapotban is?

A meglepetést meglepetésre halmozta.
Egyszer egy nyári vihar tévedt felénk. Sötét esőfelhők tartottak gyűlést az égen, és borongós ábrázatukkal néztek le a föld megannyi kincsére. Morogni kezdtek, s mintha tenyerükkel akarnák megmarkolni a házakat s a kerteket, úgy csapott le az eső a világ köröttünk lévő szegletére. Az utcán az emberek szaladva ereszek alá menekültek, a kutyák az útszéli autók alá bújtak.
A felhők jól összevesztek, s mint akik örökre megharagudtak egymásra, úgy oszlottak hirtelen szét.
Biztos voltam abban, hogy a szarkám odalett. Oly gyöngék voltak még a szárnyai!
Amint búslakodtam magamban és a házról a földre ugráló esőcseppek zenébe illő hangját hallgattam, tekintetem a lebegő ajtófüggöny alatt, egy kis árnyékra tévedt. Nyomban megláttam őt. Mínt ki hírt hozott, úgy tipegett be, ázottan, szárnyait leeresztve. Nagy hangon a kalitkája felé vette útját.
- Hát te itt? - kérdeztük többen is, mintha kánont dalolnánk. De ő csak komótosan bújt a kuckójába, és ránk se hederítve harsogta a magáét.
Ez volt a nagy életpróba, gondoltam, és többé nem féltettem.
Az idő újra meleg lett, a reggelek újra tőle zengtek. Szarkánk nagy legény lett, vagy madárberkekben csinos leányzó, akiért odavan a szarkabanda.
Nem aggódtam érte.
Egy délután a napsütésben valamilyen könyvet olvastam. A szomszédból zene bukdácsolt felém és szellő simogatta arcomat. Hirtelen egy bogár csapódott a hajamba, megijedt ő is meg én is és mindketten igyekeztünk megválni egymástól. A bogár ficánkolásával úgy belegabalyodott a hajszálakba, hogy abból szabadulni már nem lehetett. Ijedtemben előkaptam kisollómat, amit mindig magamnál hordtam, mint mindenfélére alkalmas kis szerszámot és levágtam az összekuszált tincset. A gubanccá vált hajszálak az ölembe hulltak, benne a bogárral. Néztem a szabadulni akaró fekete rabot és ahhoz se volt merszem, hogy lesodorjam a földre. Egyszer csak, valahonnan a semmiből elém röppent az én szarkám. Rászállt a terasz korlátjára, forgatta a fejét, majd gyorsan az ölembe ugrott, és hamm, bekapta a bogarat úgy ahogy volt hajastól. Ezután rám nézett, mintha várna még tőlem elemózsiát, attól aki sose adott neki finom bogárpecsenyét, csak cseresznyét.
- Látod, ez a legjobb csemege - tükröződött a szemében, vagy én képzeltem bele, nem tudom.
- Nincs több inyencség a kamrában - feleltem nevetve, mire úgy döntött, megy máshová szerencsét próbálni. És elröppent.
Másnap reggel valami nagyon hiányzott. Füleltem, de nem hallottam szarkám jól ismert reggeli köszöntgetését. Egész nap vártam őt. Hiába. Cseresznyés szarkám soha többé nem került elő.

Vajon mi lett vele?

Lehet, hogy új életmódot választott? A hajas bogárpörkölt ráébresztette arra, hogy finomabb ízekre is szert tehet, ha tőlem elszakad?

Ha már így esett, hát nem bánom! A mai napig is abban reménykedem, hogy rátalált valamilyen bogárparadicsomra, ahol vígan éldegélt még nagyon sokáig.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm

(Válasz, 2010.12.14 17:22)

Szia kedves Stigu! Nagyon örülök, hogy felkerestél. Ez kedves lélekre vall. Én is elolvastam ám a te novelládat, ami rendkívül megérintett. A novellád szereplőjének betegsége ugyanaz, amivel én is küzdök fél éve. Valahogy hasonlóképp szeretnék én is pontot tenni a végére, de tudom, nem így lesz. Az élet annyira eltér attól, amit elképzelünk.
Szeretnék én is gratulálni neked, és örülök, hogy egy kötetben lehetünk. Azért örvendek neki, mert az elmúlt esztendőben nekem is az az ötletem támadt, hogy megkeresek néhány pályázót és átadom nekik a gratulációmat. Sajnos, ezt nem sikerült megvalósítanom, mert sorra súlyos betegségek támadtak meg.
Kívánok neked sok-sok örömöt, és kérlek, ha kedved van, látogass meg máskor is. Nagy örömöt nyújtasz át vele! :))

nyiri.eszter@gmail.com

(Stiga, 2010.12.09 21:46)

Szia!

Gratulálok a novellához. Igazán szép volt, felolvasva és leírva is. :)

Üdv: Stigu