Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. rész Úttörőavatás

2009.02.21

Kép

        Nem árulom el senkinek a nagy titkot. Csak a barlangomban mesélek róla. Ott nincsen titka senkinek sem. A tűz fénye is úgy mászkál a falon, mintha kiáltani szeretne, mintha az örömét akarná szétszórni.
        Még hullott a hó, amikor énekórán elkezdtük gyakorolni az úttörőavatásra az énekeket. A tanárnő kezében hosszú vonalzó volt, azzal hadonászott a levegőben. Jobban szerettem, ha csak a karját lengeti, mert elképzeltem, hogy a vonalzó egyszer elszáll és a lendülettel magával rántja őt. Mi lenne velünk, ha az ablakon kirepülne? Ki tanítaná meg a "Mint a mókus-t"?  A tanárnő tovább hadonászott, amivel bizonyítani akarta a lehetetlent, így fantáziám megteremtette a maga valóságát.
- Vidámabban, vidámabban gyerekek! Milyen úttörő válik abból, akinek nem mosolyog a szeme? No, kezdjük újra! - biztatott minket. Arra gondoltam, azért nógat ennyire, mert  a vonalzó hozzáragadt a tenyeréhez, mint az Aranyszőrű bárányban az emberek egymáshoz. Teljes torokból rázendítettem.
- Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki sem fogy a nóóóta...
         Néztem a vonalzót, ami felém suhintott, és gyorsan lehunytam a szemem. Nem akartam látni, ahogy a tanárnő karját lengetve elrepül. De ő maradt, bármennyire is vártam a nagy csodát.
         Újra ráemeltem a tekintetemet és újra gondolkodtam. Hiszen el se szállhat! Nem látszik habkönnyű tündérnek vagy angyalnak, akik aranypálcát tartanak  kopott vonalzó helyett. Igaz, elrepülhet még boszorkányként, is de sehol egy söprű, és nincs rajta fekete lebernyeg. A ruhája inkább díszes, a nyakánál fodros.
- Figyel az osztály? - kérdezte akkor is, ha csak egyetlen tanulóhoz szólt.
- Figyelünk! - kiáltottuk egyszerre, és mi tényleg csak egy valakihez szóltunk.
- Rajta! - hallottam a felszólítást, ami úgy súrolta a levegőt, mint egy repülőgép. Nyomában ott maradt az utolsó a betű vége, akár a zúgás a légi lovas után a lassan széteső kondenzcsík nyomában.
         Ránéztem a tanárnőre. Laci bácsira emlékeztetett. Neki volt ilyen vékony bajusza és ha megszólalt, ő is elnyújtotta a szavak végét. Laci bácsi nem tanított, nem is vezényelt, hanem beszélgetett velünk. Rekedtes hangján előre szólt, hogy kivel, mikor szeretne foglalkozni. Ilyenkor teszteket oldottuk meg, legalábbis ő így mondta, ami majdnem olyan volt, mint egy házi feladat..
         Egyszer megkérdeztem tőle, mire valók a tesztek. Azt felelte, az okosság megmérésére. Ezen alaposan elgondolkodtam. Hogy lehet okosságot mérni, és mekkora az én okosságom?
- A tiéd? Akkora, mint a dióbél.
- Dióbél? - néztem rá bámulva - az nem nagy.
- Ahogy vesszük, ahogy vesszük. Hmmm... Ha azt nézed, hogy a diót teljesen kitölti, akkor nem olyan kicsi. Azonban, ha csak a kis dióbélt nézed önmagában, akkor bizony még nőnie kell.                    
- Miért kéne nőnie egy diónak?                                                                                                                                                       - No, hiszen, ekkora okosság még nem lenne elég - felelte.
- Élénkebben, élénkebben! - harsogta az énektanárnő, megzavarva gondolataim sorozatát -  álomkórban fogtok énekelni az avatáson? Rajta fiúk, lányok, eresszétek ki a hangotokat, nem vagytok ti cincogó egerek!
         Elhallgattam és körbenéztem. Mindenki nyújtogatta a nyakát és tekintetét a tanárnőre szegezte. "Hát nem látja a tanárnő az igyekezetet?" - fordult meg a fejemben, és két strófa között így szóltam.
- De hát már üvöltözünk!
         Az osztály felnevetett, s a vonalzó megállt a levegőben.
- Jól mondod fiam, üvöltöztök. De kértem én, hogy üvöltsetek? Éneket tanulunk, nem üvöltözést. Hol a ritmus? Hol a pattogás? Hol a lelkesedés? Úttörő csak az lehet, aki mindig vidám. Emelje föl a kezét az, aki úttörő akar lenni!
         Kerekre nyílt a szemem és eltátottam a szám. Újra körülnéztem de sokkal lassabban, mint előbb. Két-három kezet láttam a magasban. Hát nem érti? Nem tudja? Közöttünk az a sportember, aki eléri a fülét, nem beszélve a feje búbjáról.  Ujjainkkal rendszerint a hajunkba kapaszkodunk, úgy dörzsöljük ki reggelenként az álmot a szemünkből. Az ünnepélyeken is mindenki a zongora mellé akar ülni, hogy föltornázza rá a könyökét és tiszteleghessen.
         Csönd támadt. A tanárnő szólalt meg először.
- Katonák jönnek, ők fogják a nyakatokba kötni a nyakkendőt. Zászlófelvonás is lesz. A ti dolgotok az éneklés. A katonák erre kíváncsiak, nem az üvöltésre. Össze kell hangolódnotok! Szépen, egyszerre énekelni, ez a ti dolgotok! Jövő héten újra próbálunk, addig ki-ki döntse el, akar-e valóban úttörője lenni a hazának!
         A következő próbán egészséges gyerekek is megjelentek. A tanárnő hozta őket abból a nagy iskolából, ahova mi, az utókezelősök tartoztunk. A vonalzó megint kaszabolni kezdte a levegőt, a tanárnő újra majdnem elrepült. Az egészséges diákok hangja erősebb volt mint a miénk, akik a járványos betegség miatt légzésbénuláson estünk át. A próba végén a tanárnőt megelégedettnek láttam, szemüvege mögött nem szikrázott a tekintete.
         Így ment tavaszig hetenként kétszer, míg el nem jött a jeles nap.
         Izgatottak voltunk azon a délutánon. Mindenki a zongorához akart ülni a feldíszített teremben, de csak 2-3 viszonylag fürge fiúnak sikerült. - Az ő kezük fog a legmagasabbra emelkedni - gondoltam, amint megláttam, hogy lemaradtam a tökéletes helyről.  A zongora mellett sorba tett székekre úgy ültünk le, mintha láncot akarnánk alkotni.
         Egy katona a felvont zászló alá állt, és üdvözölt bennünket.
- Mindnyájatok életében nagyon fontos napra virradtatok a mai reggelen! Jól jegyezzétek meg! Mától ti vagytok a jövő építői, ami óriási felelősséggel jár! Feladatotok: hűen szolgálni hazánkat, amely rendületlenül halad a jobb jövő felé. Bennetek bízik az egész ország népe, és én biztosan tudom, hogy nem hiába! Ti már egy boldog hazába születtetek. Éljetek és szorgoskodjatok úgy, hogy apátok és anyátok büszkék legyenek rátok!
         Bámultam a katonát, akinek majdnem olyan bajsza volt, amilyen a tanárnőnek. Kicsit barnább, de éppolyan pihés. A katona ruhájának színe is hasonlított a tanárnő szoknyájához.
         A beszéd után háromszor "éljen-t" kellett kiáltani, aztán belezendítettünk a "Mint a mókusba". Harsogott a dalunk a teremben, és le se vettük szemünket arról a levegőben ide-oda csapkodó pálcáról, amelyet valaki a kopott, hosszú favonalzóból varázsolt át. A pálca ünnepélyesen önálló életre kelt, hogy minél jobban ki tudja húzni gyenge tüdőnkkel szövetkezve torkunkból a hangot. A kinti iskolából egy szőke, copfos lány felment a dobogóra, átvette a katonától a zászlót és meglengette. Ekkor kellett tisztelegnünk. Körbenéztem. A kezek éppen csak felemelkedtek. Néhányan az egyik ujjukat a szájukba dugták, ráharaptak, így tartották a többi négyet a magasba. Igen ám, de a zászlólengetés után közösen el kellett mondanunk a tizenkét pontban összefoglalt esküt. Azoknak, akik nem hagytak fel ujjuk harapásával, nem volt könnyű dolguk. Az első pont olyan hangzavart okozott, mintha varázsigéket mormogtunk volna. Aztán lassan lehulltak a kezek, és formálódni kezdtek a mondatok. A hatodik pontot már mindenki értette. Ekkor vettem észre Jancsit. "Ejha, de trükkös" - súgtam a mellettem ülő lánynak.
- Szerintem direkt ült az ablakhoz - jött a válasz - A könyöke még mindig a párkányon van. Kitartóan tisztelgett, pedig már senkinek se volt fönt a karja.
         Kezdődött az utolsó felvonás. A két katona elindult és piros nyakkendőt kötött a nyakunkba. Ezalatt zene szólt és mi áhítattal figyeltünk. Mi vagyunk a jövő reménységei. Büszkeség töltött el, miközben azon töprengtem, miben áll ez a reménység.
         A katonák sorban kötözték a nyakkendőket ránk. Lassan közeledtek felém. A leghátsó sorban ültem. Láttam, ahogy puszit adtak mindenkinek. Figyeltem, a bajszost, akitől nem akartam puszit kapni. Úgy számoltam, nem is fogok. Egymást kerülgetve lépegettek a következő széken ülőhöz.-  Ha így haladnak a másiknak kell elém állnia - gondoltam.
         Szorítottam a székem ülőkéjét, és próbáltam a nyakam jól kihúzni. A fejek közt láttam, ahogy a többi katona kikészíti az új sor nyakkendőit és jelvényeit egy barna papírdobozból. Mindenki nagyon komoly volt, senki sem izgett-mozgott, mint az énekórán. A tanárnő egy kisebb kórust vezényelt, ők a nagy iskolából jöttek, és egy héttel korábban lettek úttörők. Indulókat énekeltek, élénken, ahogyan nekünk is kellett volna azon az énekórán, amelyen a vonalzó majdnem elröpítette a tanárnőt. Pattogva szálltak a dallamok, miközben egyre több nyakat fedett be a rangot jelentő kendő.
         Azon törtem a fejemet, hogyan lehetek én hűséges gyermeke a hazámnak. Mit jelent a hűség és mit a hűtlenség? Hogy fogom kibírni azt, hogy soha ne hazudjak, amikor oly gyakran kerülünk bizonytalan helyzetbe főleg a felnőttekkel szemben? Hogyan fogom megállni otthon, feleselés nélkül? Na és a torna? Egyedül képtelen vagyok rá.
         Miközben ezek és az ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, valahonnan a közelemből zajt hallottam. Az énekkar elhallgatott és mindenki egy pontra szegezte a tekintetét. Arra fordultam én is. Nahát! Karcsi mit keres a földön? Ijedten tekintgetett körül, nyakán már ott virított a piros nyakkendő. A bajuszt nem viselő katona odaugrott. Láttam, amint felemelte a földről. Nyugtatgatta, majd elkezdett vele beszélgetni. A bajszos meg közeledett felém. Ó, ne! Nem akarok tőle puszit. Mit tegyek? Essek le én is? Megállíthatatlanul jött a bajszos, kezei közt ott lapult jó néhány piros kendő. Nincs remény. Ez bizony kitart a sor végéig. Nem tudtam levenni a szememet róla, egy-két lépés után előttem állt.
- Látom, várod már, hogy úttörő lehess - mondta, és mosolygott.
         Meg se tudtam mukkanni.
- Megtanultad a tizenkét pontot? - kérdezte, mire egy halk igennel feleltem.
- Nohát, hogy szól a hetedik?
         Tovább bámultam, nem mertem bevallani, hogy nem tudom.
- Látom, meg vagy hatva, ilyen érző szívűek kellenek a hazának. Legyél büszke arra, hogy magyar vagy. Megkapod a piros kendőt, aki ilyen gondolkodó kislány, az megérdemli.
         Ezután se szóltam, csak néztem a pelyhes bajuszát. Ő mosolyogva nyakamba kötötte a nyakkendőt és rátűzte a fehér blúzomra a jelvényt. Lehajtottam a fejem, hogy megnézzem, de titkon azért is, hogy elkerüljem a puszit. Nem sikerült. Megéreztem a bajuszát az arcomon és elhúztam a fejemet. Erre kaptam rá egy barackot, amit szintén utálok.
         Na végre! Odébbállt s a bajszát is magával vitte.
         Megint körülnéztem. Karcsi már a székén ült, a fölsegítő katona meg a mögöttem lévő sorban kötötte a többiekre a nyakkendőt. A kórus is újra zengett, a tanárnő meg vezényelt.
Úttörő lettem! Hű gyermeke a magyar hazának, akit úgy avattak fel, hogy csak a kisdobosok hat pontját tudta, az úttörők tizenkét pontját nem.
         Megint tanultam valamit. Hiába a nyakkendő, meg a jelvény, nem változott semmi. Nem érzem azt, hogy elfelejtettem volna haragudni, visszabeszélni, vagy hazudni.                                       
        Hiába kaptam úttörő igazolványt, kezemben még sokáig szorongattam a kisdobos könyvemet, amelyből megtanultam, hogy ha három csillagos kisdobos szeretnék lenni, akkor tudnom kell gombot varrni, ismernem kéne öt labdajátékot és gyűjtenem kell 2 kg papírt vagy 3 kg vasat. Igy leszek hűséges gyermeke a hazának.
         A barlangomban elég, ha együtt éneklünk a lant hangjaira.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.