Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmadik rész Fecskefészek

2009.02.05

Kép

 

          A neonfényben lassan felpezsdül az élet. Susan, az afrikai kislány apró székbe kapaszkodva elindul. A szék nyekereg, nyikorog a parkettán. Susan az ülőkéjére támaszkodik, úgy tolja maga előtt. Csak az egyik lábán tud megállni, a másik himbálózik a levegőben. Susan így is nagyon fürge, úgy száguld keresztül a termen, akár egy robogó vonat. A haja borzas, amit mindig copfba fésülnek a nővérek.
- Júúúlííí! - kiáltja, mintha mindenkihez szólna. De Juliból csak egy van, ő azonban meg se mozdul.
- Na, kelj már föl! Nálad volt a kockás türcsim. Hová tetted? Nem találom.
Csak Susannak van kockás törölközője, senki másnak. Mi fehér lepedőbe törölközünk, azt tekerik körénk fürdés után.
          Julinak nagyon tetszenek Susan dolgai. Elkérte már a kispárnáját is, és alig akarta visszaadni. A szőke Juci néni magyarázta el neki, hogy Susannak csak azért vannak saját holmijai, mert a szüleivel messzi országból érkezett, és fontos, hogy legyenek otthonról emlékeztető tárgyai. Semmi más nem köti már ahhoz a helyhez, ahol született. Beszélgetni se tud az édesanyjával, aki nem tanult meg magyarul. Susan viszont elfelejtette az arab nyelvet. Amikor a mamája meglátogatja, némán üldögél egy széken, és néha sírdogál. Hosszú sötét színű ruha van rajta, a fején mindig kendő, ami az arcát is takarja. Vele szokott jönni Susan két testvére is, egy fiú meg egy lány. A lánynak hosszú és sima a haja, és ritkán van befonva. Nagyon csendesek. Nem úgy, mint Susan. Leülnek közénk és játszanak velünk. Susan meg csak rohangál, a testvéreivel se beszélget. Az édesapja nagykövet, vagy valami ilyesmi. Szürke öltönyt hord, és udvariasan beszélget a nővérekkel. Ő érti a magyar szót. Ajándékokat is szokott hozni a nővéreknek, szép színes papírba csomagolva és szalaggal átkötve.
Egyszer megkérdezte tőlünk, Susan hogy viselkedik? Mindenki azt felelte: jól. Szerintem nem. Susan érdekes, de nem jó. Aki jó, az nem ordibál állandóan. Ha este fáradt vagyok, és már majdnem elalszom, az ő hangjára riadok fel. Tegnap azt kérdezte, mi van abba a könyvbe írva, amit olvasok.
- Egy tengeri csillag keresi a barátját. - feleltem.
- Ez hülyeség! A tengerben halak vannak, a csillagok meg az égen.
- De a tengeri csillagok nem olyanok, mint az égiek. Nézd meg a képen!
- Ez csak rajz! Rajzolni én is tudok akármit.
- Akármit nem lehet rajzolni. Ha akármit rajzolsz, az valami.
- Nem igaz! Hozok papírt és rajzolok akármit.
          Elszáguldott, hogy Juci nénitől papírt kérjen, aztán elvette a ceruzámat és irkafirkált. Köröket rajzolt, s a ceruza nyomán egyre sűrűbbek lettek a vonalak.
- Ezt úgy hívják, hogy fecskefészek.
- Csak akkor lenne fecskefészek, ha tavasz volna. Vagy nyár. De most tél van. Nem látod?
- Látom, látom. Odakinn az ablakon jégcsapok lógnak. A rajzon viszont egyetlen jégcsap sincs - mondom Susannak - mire ő legyint és a székével az asztalhoz utazik.
          Nézem a papírt egy ideig, és azon tűnődöm, milyen ismerős amit Susan rajzolt. Aztán összegyűröm. Hát persze! A gombóc! Nem beszélhetek róla senkinek, mert nem értenék meg. Ezt a gombócot csak érezni lehet, megmagyarázni nem. Akkor jelent meg először, amikor a farkast megláttam.

          Régen történt. Még a nagy kórházban és a nagy kórteremben. Sok vaságy sorakozott egymás mellett. A szoba egyik végében állt egy dobogó, azon két nagy hintaágy, de mi csak hintának neveztük. Én is hintáztam rajta hosszú hónapokig. Többen feküdtünk ott, és állandóan össze-vissza csúszkáltunk. Kanül volt a nyakamban, azon keresztül lélegeztem. Ha a hintaágy felemelkedett a fejemnél, a levegõ a kanül lyukán beáramlott a tüdőmbe, ha viszont az ágy lesüllyedt, a mellkasom összeszűkült. Amikor kivették a torkomból a kanült és magamtól is tudtam lélegezni, a vaságyra tettek át. Nagyon örültem neki. Végre tudtam beszélni! Ettől olyan jókedvű lettem, hogy sokat nevettem és az egyik nővérrel még énekeltünk is.
          Ficánkoltam az ágyon és biztosan hittem, hogy pár nap múlva meggyógyulok.
          Az éjszakákat gyűlöltem. A hintaágyak zümmögtek s az ajtó fölött halványan világító lámpa égett. A félhomály eleinte bizonytalan érzésekkel töltött el. Később megszoktam, és ringatónak éreztem.
          Egy éjjel arra ébredtem, hogy a matrac töri a sarkamat. Kiabálni akartam az éjszakás nővérnek segítségért. Kinyitottam a szememet és ekkor vettem észre a rettenetes dolgot. A nagy dobogó előtti kis lépcsőn egy farkas állt két lábon, mellső lábait magasra emelve. Nagyon megijedtem. Attól féltem, rám ugrik. Gyorsan becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék. Moccanni se mertem. A szívem erősen vert, a sarkam iszonyúan fájt. Később óvatosan, kilestem a takaró alól, de a farkas csak állt tovább mozdulatlanul, mintha tényleg rávetődni készülne arra, aki észreveszi őt. Vártam, hátha felébred más is, és bátrabban kiált a nővéreknek. Mindenhonnan szuszogást hallottam. Nem. Senki se emelte föl a fejét. Újra lehunytam a szememet, s arra gondoltam, erős leszek, kibírok bármilyen fájdalmat, csak ne támadjon az a vadállat. A fájdalom erősödött, a rettegés nem engedett újra álomba merülni. Kis idő múlva megint kilestem a takaró alól. A farkas eltűnt. Körülnéztem. Sehol semmi gyanús alak. Mi volt ez? Én biztosan láttam! Ki hisz nekem, ha elmesélem?
- Erzsi néni! - kiabáltam. Az éjszakás nővér bejött és hozzám lépett. Jóságos volt, csöndesen kérdezett. El akartam mesélni, mit láttam, de tudtam, úgysem hinné el. A felnőttek azt hiszik el, amit a saját szemükkel látnak. Ezért aztán csak arra kértem, mozdítsa meg a lábamat! Megigazította, és azt súgta, szóljak, ha bármire szükségem van. A farkasról nem beszéltem. Amikor kiment a szobából sokáig figyeltem a lépcsőt. A farkas soha többé nem jött elő. Helyette megjelent a gombóc. Nem a szorongató, hanem a megfejthetetlen. Ott lebegett előttem a levegőben. Úgy éreztem, ha kinyújtom a karom és megragadom, valami olyasmit érek el, ami megold minden problémát. Annak a gombócnak varázsereje van. Talán lábra is tudok állni tőle. Próbáltam emelni a kezem, szinte hozzáértem, de megérinteni nem sikerült. No még egyszer! Megint kudarc. Pár centin múlott, vagy annyin sem. Végül a gombóc elillant, s a helyzet nem változott.
          A gombóc azóta is megjelenik váratlanul, majd szétoszlik, és helyére visszatér a titokzatosság.
          Ezt a gombócot rajzolta le Susan. Ő nem sejti, de én biztos vagyok benne.
          A gombócom puha, ruganyos és akkora, mint egy labda. A rajz azért hasonlít rá, mert a vonalak közt rések kacsintgatnak, és ettõl puha lesz.
- Ne vidd el a bögrémet! - kiáltja Marcsi. Látom, hogy ez is Susannak szól.
Belép az ajtón Terka néni, és rendet tesz.
- Mindjárt jövök mesélni, addig próbáljatok nyugton maradni! – mondja.
Ha Terka néni mesél mindenki csendben van. Kati is, pedig neki lenne miért kiabálnia. Megműtötték a térdét. A fájdalmai miatt sírdogál. Látom, mert mellettem fekszik. Folyik a könnye és piros az arca. De ő türelmes és mindent megért. Én nem. Sőt haragszom arra, aki megértetni akar velem valamit, ami fájdalmas.
          A főorvos majdnem mindennap operál. Nagyon félek, hogy egyszer rám is sor kerül. A viziten dől el, ki lesz a következő áldozat. Előre rettegek a vizitektől. Tegnap az én térdemet is szemügyre vették. Próbálom a műtétekre vonatkozó szavak részleteit összeszedni, fülelek, ha szóba kerül egy-egy latin szó Vajon mit jelenthet? Töprengek és el akarom felejteni. Ha gyakran elhangzik, gyanúm támad.
          Megtudtam, hogy aki nem sír operáció közben, az kap egy tábla csokit ajándékba. Én nem kérek egy kocka csokit se, csak ne vágják a lábamba a kést. Nem hiszem el, hogy ha kiegyenesítik az elgörbült térdeimet, föl tudok állni. Eddig senki se kezdett járni műtét után. Aki már túlesett rajta, sokat beszél a kínokról. Nemcsak a fájdalmat kellett elviselniük, hanem azt is, hogy a csontjuk kalapálásától az agyukban dobolást éreztek. Vera egy ilyen műtét után majdnem meghalt. Elvesztette az eszméletét. Mindenki megijedt. A főorvos rohanva érkezett, odament Vera ágyához és ütögette az arcát. Megpróbáltak pár csepp vizet tenni a szájába, azt hajtogatták, mást nem tehetnek. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Vera fehér arccal és lehunyt pillákkal feküdt hosszú ideig. Belém hasított a döbbenet, mert az orvosokat tétovának láttam. Sokáig azt hittem, minden bajt meg tudnak gyógyítani. Első ráébredésem a tévedésemre megviselt. De nemcsak engem. Azon az estén elmaradt a mese, mégis mindnyájan csöndben voltunk. Susan is.
          Kati, a mellettem lévő ágyon könnyebben viseli a műtétet. Magában sírdogál és ott hever az éjjeli szekrényén az ajándék tábla csoki. Nem nyúl utána, egyáltalán nem érdekli. Én nem kapnék csokit. Félek a fájdalomtól és biztosan ordítanék műtét közben. Akik kiabálnak, azokat lehurrogják. Azt mondják rájuk, hogy hisztiznek. Aki hangosan sír, szégyenbe kerül. Se fájdalmat, se szégyent nem szeretnék érezni.
          Kezdődik a mese és Kati megpróbál figyelni. De a könnyei folynak és ettől düh tör rám. Jó lenne leboxolni a világot, kitörni az összes ablakot, és beleharsogni tölcséren az orvosok fülébe: próbáld előbb ki magadon! Nem is sejted, mennyire szenvednek miattad. Én nem akarok szenvedni! Ne nézegesse senki a térdemet, hogy így meg úgy, erre is ráférne egy kis kalapálás meg arra is. Kati tűr, én határozottan mérges vagyok,
          Terka néni mesél. Nagy a csend. A függönyt figyelem. Megrezzen. Talán valamelyik ablak résnyire nyitva van. Ha most vihar támadna, mint az Óz-ban, és magával ragadna, nem bánnám. Jó lenne az égbe szállni, ott más a világ. Apu sokat beszél a csillagokról nyáron, amikor otthon vagyok. Karjába vesz és kivisz az udvarra. Mutogatja, melyik a Göncöl, a Fiastyúk és a Tejút. Egy meleg, nyári estén nagy sebbel-lobbal kapott fel, és így szólt.
- Nézz föl, ott egy üstökös. - mutatott az égre. És tényleg! Megtaláltam, pedig gyenge a szemem. Ámulva figyeltem. Tiszta volt az égbolt, és kinyílt rajta az összes csillag, mint zöld mezőn a fehér virágok.
. - Nézd a Tejút is milyen szépen látszik! - súgta, mintha attól félne, hogy a hangja elszáll az üstökössel. A Tejútból semmit se láttam, de nem kételkedtem a szavaiban. Amit a magas égrõl mesélt, az mind igaz volt. Vakon hittem neki, hiszen a háborúban pilóta volt, s a pilóták tájékozottak az égi dolgokban. Ezért aztán halkan megkérdeztem.
- Mi az a Tejút? És az üstökös mért nem azon száguld?
Elnevette magát.
- A kettõnek semmi köze egymáshoz. Az egyik a naprendszer neve, a másik csak egy sebesen rohanó kisbolygó.
- Nem értem.
- Nem baj. Majd megérted, ha nagyobb leszel és már sokat tanultál. Csak ezt az estét jegyezd meg, mert lehet, hogy soha többé nem látsz üstököst.
          Ezt bizony nem hittem. A "soha többé" megijesztett. Az jutott eszembe, amikor egy vasárnap délután a kertben összegyűlt emberek közül valaki azt mondta, hogy "hát õ már soha többé nem fog járni", és rám nézett. Nem igaz. Tudom, hogy téved. Hát miért vagyok mindig kórházban? Azért, hogy újra erősek legyenek az izmaim. A felnőttek ezt sem értik. Ha azt hajtogatják, "soha többé", úgy járnak, mint én a gombóccal. Előttük lebeg valami, amit nem érnek el. Ezért aztán azt gondolják, semmi sincs ott. Nekik a jövő semmi. Mégis úgy tesznek, mintha valami volna. Nem is értem, miért bíztatnak az esti imára. Arra, hogy elalvás előtt sose felejtsem elmondani: jöjjön el a te országod. Nem, nem felejtem el.
          Terka néni mesél, én meg elkezdek magamban imádkozni. Mielőtt elalszom, mint gyorsvonat, végigfut a fejemben, hogy másnap a neonfényben újra felpezsdül az élet.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.